2010/10/06

Tanmese

Egy házaspár Angliába utazott 25. házassági évfordulójuk alkalmából. Mindketten szerették az antik és kerámia tárgyakat, különösen a teáscsészéket. Felfigyelve egy rendkívüli csészére, ezt kérdezték:
„Megnézhetjük? Még soha nem láttunk ilyen gyönyörű csészét.”
Ahogy a hölgy a kezébe vette, a teáscsésze hírtelen beszélni kezdett nekik:
„Nem értitek. Én nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor csak egy darab vörös agyag voltam. A mesterem felvett, megforgatott, megveregetett, megpaskolt újra, meg újra én meg csak ordítottam: „Ne csináld! Nem teszik! Hagyjál békén! De Ő csak mosolygott és szelíden ezt mondta: „Még nem.” Aztán puff! Egy forgó kerékre tett és hírtelen elkezdtem forogni, körbe, körbe. „Állítsd le! Kezdek szédülni. Rosszul leszek.” – sikoltottam. De a mesterem csak biccentett és csendesen mondta: „Még nem.”Forgatott, taszigált, tapogatott, olyan formára alakított, amilyenre akart, és aztán betett a kemencébe. Soha nem éreztem még olyan forróságot. Ordítottam és a kemence ajtaját vertem: Segítség! Engedj ki innen!
Láttam a kemence ajtaján keresztül. Miközben rázta a fejét jobbról – balra, az ajkairól leolvastam: Még nem. Amikor már úgy gondoltam, hogy nem bírok ki még egy percet, az ajtó kinyílt. Óvatosan kivett és a polcra tett, ahol kezdtem hűlni. „ Oh! Ez sokkal jobb!” – gondoltam, de miután lehűltem, felvett, megmosott, és elkezdett festeni rám mindenütt.
Rettenetes volt a pác. Azt hittem rosszul leszek. „Hagyd abba! Hagyd abba!” – sírtam. De Ő csak a fejét rázta, és azt mondta: „Még nem.” Aztán hírtelen visszatett a kemencébe, csakhogy ez nem olyan volt, mint először. Kétszer olyan forró volt és már tudtam: meg fogok fulladni.
Könyörögtem. Esedeztem. Sikítottam. Sírtam. Meg voltam győződve róla, hogy soha nem fogom ezt csinálni. Kész voltam arra, hogy feladjam. És akkor kinyílt az ajtó, kivett és újra a polcra tett, ahol meghűltem és vártam… és vártam azon gondolkodva, hogy mit fog tenni következőleg velem. Egy óra múlva a kezébe vett egy tükröt és ezt mondta: „Nézd meg magad.” Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam:”Ez nem én vagyok, nem lehetek én… ez gyönyörű. Gyönyörű vagyok.” Nem tudtam elhinni. „Azt akarom, hogy emlékezz!” – mondta csendesen.

Tudom, hogy fájt a veregetés, a paskolás, nyomogatás, de ha magadra hagytalak volna, kiszáradtál volna. Tudom, hogy szédültél a korongon, de ha megállítom, összeomlottál volna.
Tudom, hogy fájt és rossz volt a forróság a kemencében, de ha nem tettelek volna be, szétrepedtél volna. Tudom, hogy kellemetlen volt a pác, amikor festettelek, de ha nem teszem meg, nem edződtél volna meg. Nem lenne semmi szín az életedben. Ha nem teszlek be újra a kemencébe, nem maradnál meg sokáig, mert a keménységed még nem maradt volna meg. Most elkészültél. Most olyan vagy, amilyennek elképzeltelek, mikor először elkezdtem dolgozni veled.

Tanulság:
  Isten tudja, hogy mit csinál mindannyiunkkal. Ő a fazekas, mi vagyunk az agyag.
Formáz, elkészít bennünket, épp annyi szükséges próbának tesz ki, hogy munkájának tökéletes darabjává váljunk, hogy teljesítsük, kellemes és tökéletes akaratát.
Tehát, amikor az élet nehéznek tűnik, amikor a veregetés, a paskolás, a nyomogatás már – már elviselhetetlen; amikor úgy tűnik, kicsúszik kezeid közül életed irányítása; amikor úgy érzed, hogy a próbák tüzes kemencéjében vagy; amikor az életed „bűzösnek” tűnik, próbáld ki a következőt. Főzz egy csészével a kedvenc teádból, a legkedvesebb csészédbe, ülj le, elmélkedj ezen a történeten, és aztán beszélgess egy kicsit a Fazekassal./ Ézsaiás: 64: 8

                                                                                                          .