2013/03/25

A szenvedés és lelki fájdalom oka


                                                                                                                                                                           


Minden szenvedésünk okozója az a meggyőződésünk, hogy a dolgoknak máshogy kellene lenniük, mint ahogy vannak. 
Pl. a gyerekeimnek hálásnak kellene lennie azért, amit értük teszek. Amíg elhisszük ezt a gondolatot, addig ellenállásban vagyunk azzal kapcsolatban, ami van. Ha a gyerekeim nem hálásak, akkor pont erre van szükségem ahhoz, hogy észrevegyem, megvizsgáljam ezt a hitemet, és megnézzem milyen ezzel a gondolattal együtt élni, illetve milyen érzés nélküle – ha teljesen és tökéletesen elfogadom, ami éppen van. AMI VAN, AZ VAN. Amikor szembeszállok a valósággal, mindig vesztes maradok. AMIM VAN, ARRA SZÜKSÉGEM VAN. AMIM NINCS, ARRA NINCS SZÜKSÉGEM. 

HÁROM DOLOG LÉTEZIK: VAN AZ ÉN DOLGOM, A MÁSIK DOLGA, ÉS ISTEN DOLGA. A másik embernek pont az a dolga, hogy megmutassa magamat magamnak. Semmi más nem tud történni, hiszen az elménk úgy működik, mint egy tükör, mindent megfordít. Ezért aztán, amit kívül látok, az kivétel nélkül mindig az én elmém tartalmának a kivetülése, a megvizsgálatlan gondolataimnak a tükröződése. Én vagyok a diavetítő, a másik ember pedig a kivetített kép. Ha nem tetszik a „folt” a kivetített képen, akkor azért, hogy a kép megtisztuljon, egyetlen dolgot tudok tenni: megtisztítom a diavetítőt. A diavetítő pedig a saját elmém, az ő régi, kedvenc, megvizsgálatlan, megemésztetlen programjaival, mely mindig csak a saját igazának bebizonyításán munkálkodik. És épp emiatt, én sosem nyerhetek. Próbálhatom én erőből és küzdésből megváltoztatni a másik embert és a világot, hogy olyan legyen végre, amilyennek a fejemben levő gondolatok szerint lennie kellene – ez nem igazán szokott sikerrel járni. 



A szenvedésnek egyetlen módja létezik: amikor elhiszünk egy gondolatot, mely harcba száll azzal, ami van. Ha az elme teljesen tiszta, akkor az, ami van, megegyezik azzal, amit akarunk. Ha azt szeretnéd, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen éppen az adott pillanatban, az olyan, mintha egy macskát szeretnél megtanítani ugatni. Próbálkozhatsz, és még tovább próbálkozhatsz, a macska pedig újra meg újra azt fogja mondani neked, hogy „miaú”. Azt akarni, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen az adott pillanatban, reménytelen. 

Ha elkezded figyelni a gondolataidat, észreveszed, hogy naponta rengetegszer jelennek meg ilyesmik a fejedben: „Unom ezt az esőt, ki kéne már sütnie a napnak végre.” „Karcsúbbnak és fiatalabbnak kéne lennem.” „A férjemnek nem kellene annyit dolgoznia, aztán este innia és tévéznie.” Ez pontosan az a gondolkodási mód, amikor azt akarjuk, hogy a valóság más legyen, mint amilyen. Minden stressz és lelki fájdalom abból fakad, hogy harcba szállunk azzal, ami van, a pillanatnyi valósággal. 

Sokan félnek attól, hogy ha elfogadják, ami van, akkor passzívvá válnak, nem éreznek késztetést a cselekvésre, gyengék lesznek. Az elfogadás mindig a pillanatnyi valóság elfogadására vonatkozik, nem azt jelenti, hogy a helyzet most már mindig így fog maradni. Sőt! Nézd csak meg milyen energetikai különbség van a két hozzáállás között: 1.) „Bárcsak ne veszítettem volna el a munkámat, sosem fogok újat találni.” 2.) „Elveszítettem a munkámat. Rendben. Mit tehetek most?” 

Ha elkezded a gondolataidon való önmunkálkodást, hamar rá fogsz jönni, hogy amiről eddig azt hitted, hogy nem kellett volna megtörténnie, pont annak kellett megtörténnie. Meg kellett, hogy történjen, mert megtörtént, és ezt semmilyen ellenkezés, szenvedés, gondolkodás sem tudja meg nem történtté tenni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseld vagy ünnepeld. Ez csak azt jelenti, hogy képes vagy a dolgokat belső harcod zavarodott gondolkodása nélkül látni. Senki nem akarja, hogy betegek legyenek a gyerekei, senki nem szeretne autóbaleset részese lenni, de ha egyszer már megtörténnek ezek a dolgok, mily módon támogathat és erősíthet minket az, ha mentális harcba fogunk ellenük? 

Onnan tudhatjuk, hogy a valóság úgy van jól, ahogy van, hogy ha gondolatban harcra kelünk vele, az fáj. Feszültek, frusztráltak leszünk, nem érezzük természetesnek és kiegyensúlyozottnak magunkat. Ha megállítjuk a valósággal való küzdelmünket, egyszerűen, áramlóan, kedvesen és félelem nélkül tudunk cselekedni. 
Kapcsolódj össze a saját dolgoddal 
Az Univerzumban csak három fajta dolgot tudok találni: az én dolgomat, a te dolgodat, és Isten/Valóság dolgát. A Valóság az, ami mindent ural. Bármi, ami az én, a te és bárki más befolyásán kívül esik, Isten dolga. 

Az átélt stressz nagy része abból származik, hogy mentálisan a saját dolgainkon kívül élünk. Amikor olyasmiken jár az eszem, hogy „azt szeretném, ha boldog lennél; jobban kéne vigyáznod magadra; pontosnak kéne lenned; figyelmesebbnek kéne lenned; abba kéne hagynod az ivást”, akkor a te dolgaiddal foglalkozom. Ha aggódom földrengés, háború, árvíz miatt, vagy ha meg akarok halni, akkor Isten dolgaiba avatkozom. Ha gondolatban a te dolgaiddal, vagy Isten dolgaival foglalkozom, akkor kirekesztem, elszigetelem magam magamtól, és tőled, illetve a többi embertől és a jelentől is. Figyeld meg az érzést, amikor azt gondolod pl., hogy „Apámnak meg kellene értenie engem.” Fájdalom és magány jár együtt ezzel a gondolattal. Valahányszor, amikor lelki fájdalmat és magányt élsz át, mindig valaki más dolgával foglalkozol (vagy a Valósággal harcolsz). 

És ha én gondolatban a Te életedet élem, ki marad itt, hogy az én életemet élje? Mindketten ott vagyunk nálad. Gondolatilag a te ügyeidben, dolgaidban lenni, távol tart engem attól, hogy jelen lehessek a saját életemben. Elválasztom magam saját magamtól, aztán pedig csodálkozom, hogy miért is nem működik az életem. 

Azt gondolni, hinni, hogy én tudnám, mi lenne a legjobb bárkinek is, azt jelenti, hogy nem a saját dolgaimmal foglalkozom. Még, ha a szeretet nevében teszem is, akkor is ez tiszta önteltség, aminek az eredménye: feszültség, nyugtalanság és félelem. Tisztában vagyok azzal, hogy mi jó nekem? Ez az egyetlen dolgom van. A legjobb, ha először ezzel foglalkozom, mielőtt megoldanám a te problémáidat. 

Amikor eljutsz oda, hogy a „kinek a dolga” kérdését elég mélyen megérted, és a saját dolgaiddal kapcsolódsz össze, elképzelhetetlen érzelmi felszabadulást élhetsz át az életedben. Amikor csak stresszt vagy kellemetlenséget érzel, állj meg és tedd fel magadnak a kérdést: „Kinek a dolgával foglalkozom gondolatban?” Ez a kérdés vissza tud téged vezetni önmagadhoz. És lehet, hogy rádöbbensz, hogy soha nem tudtál jelen lenni a saját életedben, mert gondolatban mások dolgaival foglalkoztál, az ő életüket élted. Ha csak egyszerűen észreveszed, hogy valaki másnak a dolgába merültél bele, máris visszatérhetsz saját csodálatos önmagadhoz. 

És ha ezt egy ideig csinálod, szép lassan azt is megláthatod, hogy valójában a te saját dolgod, mint olyan, sem létezik. Hogy az élet önmagától is tökéletesen zajlik. 
Hogyan tekints megértéssel a gondolataidra 

A gondolat ártalmatlan, míg csak nem hiszünk neki. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk okozza a szenvedést. A gondolathoz való ragaszkodás azt jelenti, hogy elhisszük, hogy a gondolat igaz, anélkül, hogy ezt megvizsgáltuk volna. A hiedelem egy olyan gondolatot jelent, amelyhez régóta ragaszkodunk, fenntartás nélkül elhisszük, sőt legtöbbször nem is vagyunk tudatában. 

A legtöbben azonosulunk azzal a valakivel, akiről a gondolataink azt állítják, hogy „ez vagyok én”. Figyeld csak meg, hogyan is működik a lélegzésed! Észreveheted, hogy nem is te lélegzel – lélegeztetve vagy. A gondolkodással, a gondolatokkal ugyanez a helyzet. A gondolatok csak úgy megjelennek. Kilépnek a semmiből és visszamennek a semmibe, mint ahogy a felhők mozognak az üres égbolton. Azért jönnek, hogy áthaladjanak, nem pedig azért, hogy maradjanak. Nincs bennük semmi „káros”, míg igaznak nem hisszük őket, és nem kezdünk el hozzájuk ragaszkodni. 

Soha még senki nem volt képes arra, hogy kontrollálja a gondolatait, még akkor sem, ha vannak emberek, akik történeteket mesélnek róla, hogyan sikerült ez nekik. Ha nem megszabadulni próbálsz a gondolatidtól, hanem megértéssel és kíváncsisággal fordulsz feléjük, akkor ők hagynak el téged. 

A gondolatok olyanok, mint a szellő, mint a levelek a fákon, mint az esőcseppek hullása. Feltűnnek, megjelennek – és ha megvizsgáljuk őket, megbarátkozhatunk velük. Veszekednél egy esőcseppel? Egy esőcseppben nincs semmi személyes, és ugyanígy, nincs semmi személyes a gondolatokban sem. Ha újra felbukkan egy egykor fájdalmas elképzelés a fejedben, melyet már megértéssel megvizsgáltál, akkor már legfeljebb érdekesnek fogod találni. Ami korábban rémálom volt, most már csak érdekes. A legközelebbi alkalommal, ha felbukkan, lehet, hogy már inkább mulatságosnak találod. Végül tán észre sem fogod venni. Ez az ereje annak, ha szereted, ami van. 
Forrás: PÁKOLICZ MIHÁLY