Itt az ideje, hogy valami, ami csodálatos volt, átváltozzon valami mássá, ami szintén csodálatos.

"... felkért, hogy kövessem, mert egy ajándékot tartogat a számomra. Átsétáltunk az asramon, amíg egy épülethez nem értünk, ahol még nem jártam. Kinyitotta az ajtót és felvezetett a hátsó lépcsőn... átvezetett a tetőn egy kis toronyig, igazából egy kis minaretig, és egy újabb szűk lépcsősorra mutatott, ami a torony legtetejébe vezetett, és azt mondta: -Én most magadra hagylak. Menj fel a toronyba. Addig ne gyere le, amíg be nem fejezted.
-Micsodát? -kérdeztem
A férfi csak mosolygott, kezembe nyomott egy zseblámpát, hogy "egészben le tudjak jutni, amikor végeztem", meg egy összehajtogatott papírlapot, és elment.
Felmásztam a torony tetejére. Az asram legmagasabb pontján álltam... a nap éppen lemenőben volt. Meleg szellő fújdogált. Kihajtogattam a papírlapot, amit a költő barátom nyomott a kezembe.
Ez állt rajta nyomtatva:

HOGYAN VÁLJ SZABADDÁ. INSTRUKCIÓK:
Az élet metaforái Isten instrukciói.
- Felmásztál a tetőre és még annál is magasabbra. Semmi nem áll közted és a végtelen között.
  Most pedig  engedd el.
- A nap a végéhez közeledik. Itt az ideje, hogy valami, ami csodálatos volt, átváltozzon valami     mássá, ami szintén csodálatos. Engedd el.
- A megoldás iránti óhajod imádság. Az, hogy itt vagy, Isten válasza a könyörgésedre.
  Engedd el, és figyeld, ahogy feljönnek a csillagok - fenn az égen, és bent, önmagadban.
- Teljes szívedből kérj kegyelmet, és engedd el.
- Teljes szívedből bocsáss meg neki, BOCSÁSS MEG ÖNMAGADNAK, és engedd el.
- Célod az legyen, hogy megszabadulj a felesleges szenvedéstől. Engedd el.
- Figyeld, ahogy a nappal forrósága helyet ad az éjszaka hűvösének. Engedd el.
-Amikor a párkapcsolat karmája bevégeztetett, csak a szeretet marad. Biztonságban vagy. Engedd el.
-Amikor a múlt végre elszakad tőled, engedd, hadd menjen. Aztán mász le a toronyból, és kezdd el     élni az életed hátralevő részét. Méghozzá boldogan.

Az első néhány percben nem bírtam abbahagyni a nevetést. A mangófák esernyője felett beláttam az egész völgyet, a hajam zászlóként csapkodott a szélben. Néztem, ahogy lemegy  a nap, aztán a hátamra feküdtem, és figyeltem, ahogy előbújnak a csillagok. Valahányszor egy újabb csillag bukkant elő a sötétedő égbolton, elmormoltam egy rövid szankszrit imát, és olyan volt, mintha én magam hívnám elő a csillagokat, de aztán olyan gyors ütemben kezdtek feltünedezni, hogy nem bírtam lépést tartani velük. Hamarosan az egész égbolt a csillagok fényjátékává vált. Az egyetlen dolog, ami köztem és a Mindenható között állt... nos, nem állt köztünk semmi.

 Behunytam a szemem, és azt mondtam: - Édes Istenem, kérlek, mutasd meg mindazt, amit a megbocsátásról és lemondásról tudnom kell... Ott feküdtem fenn, a világ tetején, teljesen egyedül. Meditációba merültem, és vártam, hogy rájöjjek arra, mit kell tennem. Nem tudom, mennyi időbe tellett, míg végre rájöttem a megfejtésre.

... abban biztos voltam, hogy a transzcendencia törvényei kimondják: amíg az ember egy picit is ragaszkodik ahhoz a csábító gondolathoz, hogy másokat hibáztasson a gondjaiért, addig egy centiméterrel sem fog közelebb kerülni Istenhez. Miként a cigifüst károsítja a tüdőt, olyan hatással van a neheztelés a lélekre: egy kis szippantás is káros hatással lehet az egészségre. Úgy értem, miféle imádság lenne ez: " A mindennapi neheztelésünket add meg nékünk ma..." ?
Ha mindenáron valaki mást akarsz okolni a saját életed nehézségei miatt, jobb, ha szögre akasztod a nemes célkitűzéseidet, és búcsút intesz Istennek.
... Arra várok, hogy megbocsásson nekem? Megbocsátok neki én. Most rögtön. Eszembe jutott, hány meg hány ember hagyja itt megbocsátás nélkül ezt az árnyékvilágot. Hányan veszítenek el úgy testvért, barátot, gyermeket vagy szeretőt, hogy nem áll módjukban kiejteni az irgalom vagy feloldozás szavait. Hogyan képesek a félbeszakadt kapcsolatok túlélői túltenni magukat azon a fájdalmon, amit a befejezetlenség érzése okoz? A meditációm során rábukkantam a válaszra - az ember saját maga tesz pontot a kapcsolat végére, önmagában.
Ez nemcsak lehetséges, de szükséges is...

...Sokkal később amikor kinyitottam a szemem, éreztem, hogy szabad vagyok és a rituálé a tetőn végre olyan helyet teremtett a számomra, ahová eltudom helyezni ezeket a gondolatokat és érzelmeket, ha felbukkannának a jövőben - márpedig fel fognak bukkanni. De legközelebb elég lesz, ha visszaküldöm őket ide, ennek a háztetőn átélt élménynek az emlékébe...

Erre valók a rituálék.
Az emberek azért alakították ki a spirituális ceremóniákat, hogy létrehozzanak egy biztonságos nyugvóhelyet a legkomplikáltabb öröm - és bánatélményeiknek, hogy ne kelljen mindörökké magukkal hurcolászniuk ezt a nehéz terhet. Mindnyájunknak szükségünk van ezekre a rituálé által kialakított helyekre. És ha nem találod meg a saját kultúrádban vagy tradíciódban azt a speciális rituálét, amire vágysz, akkor minden további nélkül szabadon megtervezhetsz egyet saját magad számára, amiként az az önzetlen férfi tette, aki felküldött a tetőre. Ha lelkiismeretesen végzed a saját magad által kialakított ceremóniát, akkor a Mindenható kegyelme lesz a jutalmad.
 Ezért van szükségünk Istenre.

Így hát felálltam, és hogy megünnepeljem a felszabadulásom, kézenállásba lendültem a Gurum háza tetején. Kezem alatt éreztem a poros csempedarabkákat. Testemet átjárta az erő és az egyensúly érzése. Csupasz talpamat könnyű, éjszakai szellő simogatta. Egy test nélküli lélek képtelen lenne egy ilyen spontán kézenállásra - erre csakis egy ember képes. Az embernek van keze; amin, ha úgy tartja kedve, akár állhat is. Ez a mi kiváltságunk. A halandó testnek ez az egyik örömforrása.
És Istennek ezért van szüksége ránk. Mert az Örökkévaló szereti a kezünkön keresztül érezni a dolgokat"

(Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek)
Fotó: Pinterest